Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. rész: A támadás.

2015.02.12

1.rész

 

Thor

 

 Őrült iramban rohanok végig az omladozó falakkal körülzárt folyosón. A padlót benőtte a fű és a moha, és kis híján elbotlok a törmelékekben, de nem állok meg. Felnézek és a tornyot látom, mivel a mennyezet rég leomlott. Amint elérem a torony lábát a nevedet kiáltom, de nem jön válasz. Riadtan fordulok meg, amikor meghallom az üldözőim közeledtét jelző kiáltásokat. Nincs más választásom, elindulok fel a lépcsőn, ami csiga alakban fogja körbe az építményt. Vigyáznom kell, a lépcsőfokok bármelyik pillanatban leszakadhatnak még az én súlyom alatt is. Csak remélni merem, hogy nem bírnak el egy felnőtt férfit. Megpróbálok gyorsítani és remélem, hogy odafent talállak.                                                                                      

- Fel! Arra futott! - hallom a kiáltást lentről, amikor felérek a kerek terembe. Az ágy leszakadva, a függönyök letépve lógnak le az ablakokról. Folyton rémtörténeteket meséltünk egymásnak erről a helyről. A hajdan fenséges márvány padló repedezett és fénytelen. Rémülten kapom tekintetem az üvegajtóra, ami ahhoz a hídhoz vezet, ami összeköti a két tornyot. Kirontok és a csípős szél az arcomba vág. A híd ép, de a korlát már rég nincs meg. Megállok, kapkodva veszem a levegőt, amikor a mélybe bámulva észreveszem az ellenség túlerejét az asgardi katonákkal szemben, akik követtek engem idáig. Ökölbe szorítom a kezem, megőrjít a tudat, hogy nem tehetek semmit. Csak meg akarlak találni.                                                                                                    

 - Ott van! - jelen meg pár vaspáncélt viselő, ellenséges harcos mögöttem. A szembe lévő torony bejáratára pillantok, de az be van deszkázva. Előhúzom az oldalamra erősített kardot, mire ellenségeim gúnyosan elvigyorodnak. Idegesítő.          

 - Dobd azt el, semmi esélyed, Odin fia! - közeledik felém egyikőjük, és sajnos majdnem igaza van. Még ha el is bánok vele a többit nem tudom legyőzni. Egy tízéves négy képzett harcos ellen. Megszorítom a kard markolatát és összeszorított fogakkal lépek hátrébb.                                              

 Egy hatalmas robbanást hallok a hátam mögül és mikor megfordulok az immár nyitott ajtóban meglátlak téged. Meglepetten nézel rám, majd a harcosokra emeled a tekinteted. Arcodon semmilyen érzés nem tükröződik. Egyikőjük felém kezd rohanni, de rögtön hátravágódik, amint eltalálja egy varázzsal felruházott dobócsillagod.                                  

 - Thor! - kiáltasz rám, mire én feleszmélek és rohanni kezdek feléd.                                                                                            

 - Utánuk! - üvölti dühösen az ellenséges katona, de nem nézek hátra, csak rohanok utánad le a túlsó lépcsőn. Amikor leérünk megragadom a vállad és magam felé fordítalak. Ismét meglepettséget látok zöld szemeidben.

- Merre voltál?! Tudod mióta kereslek? - ordítom dühösen, de legbelül megkönnyebbülést érzek. - Meghalhattál volna!

- Ahogy te is! - rántod le a kezem a válladról. - Egyébként honnan tudhattam volna, hogy megtámadnak?

 Jogos kérdés, de nincs időm válaszolni, mert a nyomunkban vannak. Kissé alábecsültem a lépcsőket. Megragadom a csuklódat és rohanni kezdek kifelé az épületből. Vissza kell jutnunk a palotába! Kint átfut az agyamon, hogy beszállok a harcba, amit te valószínűleg megérzel, mert elrántasz egy másik irányba. Sikerül kikerülnünk őket és a város felé futunk. A külvárosban is  nagy a káosz, de a város szívéhez képest egész "nyugodt". Még mindig követnek minket, de szerencsére egyre jobban lemaradnak, mivel az általunk jól ismert szűk ösvényeken, réseken egy felnőtt nő sem férne át, nem hogy egy páncélos, fegyveres férfi. Már majdnem a palotában vagyunk. Körülöttünk az emberek össze- vissza rohangálnak. Egyre több az asgardi harcos és úgy tűnik az ellenség próbál visszavonulni. Hirtelen egy csurom véres harcos tűnik fel előttem és rám támad. Sikerül kikerülnöm a fejszéjét és hátulról leszúrnom. Tele van sebhellyel könnyű dolgom volt. A szívem kihagy egy ütemet, amikor hátrafordulva nem látlak. Azt sem vettem észre, hogy mögém kerültél, túlságosan lekötött a harc látványa és a menekülés. Az asgardi őrök közül páran felismernek és egyikőjük a segítségemre sietve próbál bevonszolni a palota biztonságot nyújtó falai közé.

- Hol van Loki? - lököm el magamtól a férfit, aki gyorsan körülnéz, de mivel nem látja az öcsém próbál ismét magával rángatni. Kirántom a karom a szorításából és visszarohanok a tömegbe a nevedet kiabálva. Egyszerre dühöngök és félek. Miért kell mindig eltűnnöd?! Lassan kiérek a tömegből és egyedül találom magam egy halottakkal teli utcán.

- Loki! - próbálok nem kétségbeesni miközben tehetetlenül forgolódok, és ezt segíti, hogy egyre dühösebb is vagyok.

- Nocsak, nocsak. Lemaradtunk? - jelenik meg egy férfi mögöttem és kardját kivonva jön felém. Kétszer akkora, mint én.

 Üvöltve lesújt rám, de sikerül kikerülnöm a pengét. Sajnos gyorsabb, mint ahogy azt termetéből ítélve gondoltam és már jön is az újabb csapás. A kardomat magam elé tartva állítom meg a támadást, és mindkét kezemmel kell tartanom, hogy elbírjam. Elrántom a kardot és megpróbálom megvágni, de ő gúnyos nevetés kíséretében elkapja az alkarom és egy ház falához vág. Nyögve esek a földre és dühösen nézek fel rá. Tennem kell valamit, különben meghalok. Őrülten vigyorogva lép felém, majd a következő pillanatban az arcára fagy a mosoly és épp sikerül elhajolnia egy felé repülő tőr elől. Alig, hogy felnézek és meglátom zöld és fekete sziluettedet, a monstrum már rohan is feléd. Elugrasz a kardja elől, de nem vagy elég gyors, ezért az megvágja a karodat. A következő pillanatban - amikor már én is talpon vagyok - a férfi puszta kézzel súlyt le, s fegyver híján csak a karjaidat felemelve próbálsz védekezni. Az ütés következtében pár métert hátrébb vágódsz és terülsz el a földön. Mire az ellenfél újra felém fordul én már ott vagyok. Szemei elkerekednek, de már nincs ideje védekezni. Pengém a mellkasába szúródik, mire ő üvöltve esik hátra. Kitépem a fegyvert belőle és elernyedve hull a földre. Lihegve nézek ismét rád és megkönnyebbülve látom, hogy jól vagy, leszámítva a sérülést a karodon.

- Thor, vigyázz! - kiáltod rémülten és én rögtön a mellettem fekvőre nézek, aki utolsó erejével a lábamba szúr egy mérgező nyilat, mire fájdalmasan felkiáltok és ismét belevágom a kardom az erőtlen testbe, ami immár végleg mozdulatlan marad.  Kissé gyorsan tépem ki a combomból a nyilat, ezért a fájdalom végigszáguld a testemen, de még látom felém rohanó alakodat, mielőtt ájulva esek össze.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.