Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szívdonor 1. rész

2015.01.24

A szívdonor

 

 Mindenki visszatér a saját életéhez.

 Mindenki érzett már haragot, szeretetet, irigységet, szomorúságot. Mindenki arcán csattant már legalább egyszer az élet pofonja.

 Mindenkinek van egy olyan emléke, amiről szeretne megfeledkezni, de tudja, hogy örökké vele marad. Persze, ennek is van előnye. Hogy tanuljunk a hibáinkból és megtanuljuk őket nem megismételni.

 Mindenki hibázik és mindenki megbocsát.

 Mindenki érez. A hatalmas különbség a mindenki és saját magunk között, csak annyi, hogy nem értjük meg a másik érzéseit, még akkor, sem ha mi is éreztük már ugyanazt. Eszünkbe jut ugyan a saját emlékünk és lehet, elszorul a szívünk, de mások érzései nem maradnak meg bennünk. Ha egy közeli ismerősünk kiskutyája elpusztul, az eszünkbe juttatja saját kis kedvencünk halálát, így együtt érzünk vele. Egy darabig. De nem marad meg bennünk. Csakis a saját fájdalmunkat, bánatunkat vagy örömünket vagyunk képesek felidézni újra- és újra.

 Mindenki vágyik valamire. Csak az a baj, hogy senki sem vágyik arra, hogy más kívánsága teljesüljön, hogy valaki más élete legyen olyan, amilyen után mindenki vágyódik. Vagy ha igen, akkor is a legvégén visszatérünk a dolgok elejére. Egyszer mindenki visszatér a saját hibáihoz, a saját életéhez.

 

  Lehajolt, és felemelte a szürke ruhazsebkendőt. Kissé megrázta, hogy a busz padlójának nem kívánatos lakói lehulljanak róla. M Z. Egy monogram. Felemelte fejét, és szinte rögtön megtalálta, akit keresett, egy sötétkék kosztümös bevásárlókosaras öreg hölgy személyében.

- Elnézést. - szólította meg halkan, bátortalanul.

 A kosztümös az ijedt arcra nézett, majd a ruhadarabra.

- A zsebkendőm. - nyúlt a két kéz egymás felé. - Köszönöm szépen. Nem örültem volna, ha elvesztem.

- Nincs mit. - visszadőlt a kényelmetlen ülésbe és továbbra is kifelé meredt az ablakon, mint eddig.

 Szeptember tizenegyedike volt. A gimiben nem egy osztálytársa említette, hogy már milyen régen is történt az amerikai katasztrófa. Aztán jönnek a további katasztrófák, amik a közelmúltban történtek és egy nap témája meg is van. Holnap megint mindenki másról beszél.

- Szabad ez a hely? - zavarta meg a kifelé bámulót egy félénk női hang.

- P.. persze. - nyögte ki és kissé arrébb húzódott.

 A lány leült, táskáját az ölébe fektette és ő is kiszemelt magának egy pontot, amit az út hátralevő részében bámulhat.

 A busz egy hídon robogott át. Az eső elállt és láthatóvá váltak az őszi fák, amikből előröppentek a zápor elől fedezékbe vonult madarak.

 A D. Taylor feliratos táskás, ablak melletti személy az üvegre tapadt. Utálta, ha valaki mellé ül. Még akkor is, ha egy csinos, fiatal lány az. Fóbia? Nem. Csak egy újabb hülye emberi tulajdonság.

 A vonat átért a hídon. D előre látta a kereszteződést, amin a busz hamarosan keresztülmegy. A merőleges úton egy autó sem haladt át, sőt őket sem követte senki. Kihalt egy hely. A busz megállt a kereszteződésnél - nem is megállt, inkább csak lassított, hisz ebben a világban senkinek nincs kedve megállni a STOP táblánál, ha egyszer nem jön senki - és készült átvágni rajta. D már azelőtt megragadta a mellette ülő lány csuklóját, mielőtt a száguldó személyautó megjelent volna a kanyart eltakaró fák mögül. Már csak pár pillanat.

- Kapaszkodj. - mondta, amikor a kocsi a busz falához csapódott…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.